Online lista

6 látogató van online
5 vendég, 1 bots, 0 felhasználó
Powered by Visitor Maps

öööööö

Nem bírom a koránkelést…. :( Pontosan háromnegyed órája bootolok, és még csak negyedig vagyok betöltve… hihhhhh. Ja, és még hétfő is van… :/ pontosan egy hete ugyanilyen kelések közepette húztam meg a kocsit kétszer 24óra leforgása alatt. Ma nem vagyok hajlandó beleülni a kisöregbe… úgy fog kinézni lassan, mint valami roncs, aztán elindulhatok vele a redbull ládaderbi flúgos futamon. Baathory lefújja rózsaszínre, ráakasztok pár bugyit, melltartót zászló gyanánt, aztán hajrá… pfffff :)

Kíváncsiság

A kíváncsiság egyeseket arra késztet, hogy felfedezzék Amerikát, másokat meg arra, hogy az ajtó mögött hallgatózzanak.” (Jose Maria Eca de Quinteros)

Én nyitva hagytam ezt az ajtót, gyertek bátran, mindenkit szívesen látok. De benne van a pakliban az is: aki kíváncsi, hamar megöregszik… ;)

Nem fáj

Kamaszkoromban a kollégiumban a negyedikesek egyik emeleti termében olvastam egy padba vésett verset. Nagyon megfogott benne valami… Azóta eltelt 18év. Most eszembe jutott, mintha értelmet nyert volna… agyamba fejest ugrottak tegnap éjjel ezek a sorok. Szinte magam előtt látom, ahogy az ódon, öreg pad sok mindent megélt lapján fájnak a tollal keservesen vésett betűk… mennyire tudott fájni akkor minden, és hogy túlcsordult az öröm… minden érzelem oly intenzíven élt. Hiszen kamaszok voltunk, éltük az életet, megváltottuk a világot, álmodtuk a jövőt…

Most ha számadást vetek, mi az mi megvalósult abból, amit elgondoltam magamnak… elgondolkodtat. Rájöttem, nem nőttem föl teljesen. Nem komolyodtak meg az álmok, nem nyugodtak le hullámok. Van amit más szemmel látok, talán már pénzt is keresek, napi szinten foglalkoztatnak “felnőtt problémák” lásd csekkek, papírok, hitelek etcetera… De mintha még ugyanúgy keresném a helyem a világban, mint akkor… viszont rettegek, mert az időm lassan fogy. Már nincs előttem tengernyi, mint akkor, régen. Már nem mondhatom, óóóó, majd ha húsz leszek, ha huszonöt…

Ó, a francba… :) Nem mentem férjhez, nem szültem gyereket. Nem mondom, hogy bánom, egyszerűen nem így alakult…eddig persze rendben lévő, hosszú kapcsolataim voltak, amiket megöltem szépen csendben…mert semmi sem volt elég jó nekem. Bevallom gombóc van néha a torkomban, mikor irigylésre méltó párocskákat látok, ahol minden olyan rózsaszín lufis, hepi, kerek történet. Akik kikiabálják a világba mennyire boldogok együtt, mekkora a szerelem. Összeszorul a gyomrom, néha azt érzem, olyan egyedül vagyok… Hiszen nem élek hétköznapi életet. “kergettem az Istent, aki hátrált, s a jövendőt, amely az otthonom… enyém csak az, amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek.”

És tudom, ezt most olvasni fogja sok ember aki megért, sok kárörvendő is talán. De nem baj. Régóta írtam ezt a blogot, sok mindent megosztottam Veletek. Jót, rosszat. Talán amikor igazán baj volt, csak versben utaltam rá. Sosem mertem nyíltan vállalni bizonyos problémákat. Féltem attól, erősítem a sztereotípiát, ami a magunkfajta “lényeket” körbeveszi. Most mindegy.
Mert nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, mi fáj, azaz mi nem fáj:

Nem fáj

Kedvelek valakit -
Most nincsen itt.
Nem baj

Síromra ez jön, más semmi:
Szerettelek.
Hogy kit, nem tudja senki -
Nem fáj

(Altenberg, ford. Karinthy Frigyes)
aloneauthum

Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, – vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Pilinszky János

Éppen meghasonulásban vagyok saját magammal. :( Bocs mindenkitől. Jönnék én és írnék, de egyszerűen most semmi sem egyszerű… Keresek egy utat, kompromisszumokat, de semmi sem fekete vagy fehér… :( Mindig is tudtam azt, hogy nem könnyű velem. Nem könnyű elfogadni azt, aki vagyok, ahogy élek… Mi a fenét tudnék tenni azon kívül, hogy önmagam adom? Mit takar az a szó, hogy szeretet? Feltétel nélküli elfogadást,türelmet? Mi az a pont, ahol engedek és ahol a másik enged? Mikortól okozok fájdalmat és mikortól okoznak nekem? Miért van az, ami nekem természetes, az másnak nem és fordítva? Hol kezdődik egy helyes értékrend és hol ér véget? Nem találom ezekre a kérdésekre per pillanat a választ… :(