Már másodszorra fordul elő velem, hogy beszélek az ötletemről egy újságnak.
Természetesen az ötletet felhasználják, befotózzák, csak épp nem én vagyok a képeken.
Véletlen lenne? Egymás után kétszer? Én nem hiszek a véletlenekben.
De hiszek az emberi aljasságban.
Olyan,mint ez a blog is… néha nem merek leírni dolgokat, mert csak bajom származik belőle. Inkább hallgatok. De így meg mi értelme?
Kicsit el vagyok keseredve…
Ui: A főszerkesztőnek üzenem, küldhetne egy kis pénzt, ha már ennyire hasznos a számukra, hogy jár a szám. Vagy kifizethetné azt a lóvét, amivel tartoznak idestova pár éve, tök jó, hogy még én adtam nekik fotókat, hogy használják…
Mellesleg a fotó annyira nem volt jó, a koncepciót lenyúlták, de a megvalósítás hagy némi kivánnivalót maga után. A fejemben jobban mutatott a kép, mint az ő hasábjaikon…
Update: mire elpanaszoltam ezt, rögvest kaptam pénzt. Panaszkodni kifizetődő.
Nem tudom kinek volt a pitiáner bosszúja az, hogy azt mondta Cser Franciskának a hétvégi expón, hogy “a mészárosdóri műsort cserélt”. A carsandgirls-ön fedeztem ma fel a tényt, hogy rajtam kívül még két lány táncolt japán ruhában szombaton.
Miután Franci három ruhával érkezett és a nevemet látta kihúzva a listáról, valamint a backstage-ben közölték vele, hogy műsort cseréltem, a kimonót választotta és fellibbent benne a szinpadra. Én meg mit sem sejtve az egészről, két órával késöbb lenyomtam a Last Samurai-t.
Nü, az ötlet kiagyalójának kívánok egy jó alapos seggbepakolást egy talicska aprómajom által.
Köszönettel tartozom Bakai Gábornak, aki oly türelemmel viseltetett irántam és nem tángált el kardlappal, pedig megérdemeltem volna. Neki köszönhetem azt, hogy megtanultam úgy bánni a karddal, mint egy “nem nő” , nem pucsítunk, nem balettozunk, nem járunk lábujjhegyen és nem esünk hasra a saját lábunkban .
Amióta órák óta hadonászok egy katanával a szobában, kezdem úgy érezni, hülyeség volt megint új műsort kitalálni. Reggel még azt sem tudtam, hogy kell megfogni, most már azzal is tisztában vagyok, hogy saya-nak hívják a hüvelyt és menuki-nak a díszítést a markolaton.
Persze ez nem változtat a tényen, hogy összevissza kaszabolok, mint valami elmeháborodott, a macskák füle sincs biztonságban, sőt a sajátomé is necces.
Remélem holnapra letisztul a dolog, mert ha hozzáértő ember keveredik az előadásra búcsút mondhatok a kisujjamnak, az már tuti. Megszentségtelenítésért még lehet a fél kezem is odalesz. Hááááááá.
Van annak valami diszkrét bája, mikor egyik hétvégén mintha a parlamentben lépnék fel, a döbbenetet napokig alig tudom palástolni… másik héten az éjszaka ismert szereplője jön be az öltözőbe -láttuk a műsort a különteremben, most azonnal mégegyszer ugyanezt a barátomnak. Majd zordan hozzáteszi, mikor látja, hogy a szám húzom: következménye lesz annak, ha nem.
…lenézően beszél velem a pincér, akinek a lába remeg , amikor azt az embert szolgálja ki, aki műsor után kezet csókol nekem az öltözőben. Hát ki is vagyok én???? Az egyikük szemében kurva, másiknak az elérhetetlen lány. Van aki tudja-sejti, hogy bármennyit tesz elém, sosem kap meg. A többség hisz, amit hinni akar.
Ha könyvet írok egyszer, nem kell nekem a Tanár úr segítsége. Pár álmatlan téli éjszaka és bestseller születik.
Paloták és késdobálók, fényes klubbok és faluszéli diszkók.
“A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem a Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.”
Panaszkodni kifizetődő. 
