Online lista

1 látogató van online
0 vendég, 1 bots, 0 felhasználó
Powered by Visitor Maps

Tüntetés a túlsok lélek ellen…

A lélek ellen

Folyton töprengtem. Száz színt tükrözött
minden gondolat; s vele, benne nőtt
az igazság igénye. Szellemem
ugyanekkor célt kívánt. Könyveken,
elméleteken rágtam át magam
hogy értsem végre, tudjam, pontosan,
az érthetőt, tudhatót. De amit
megláttam, a bőrét, a bőreit
cserélte folyton, s új nevek alatt
értelme a megúnt titok maradt;
úgyhogy amikor a Matériát
kezdtem tisztelni, ez már bosszuvágy
volt a kétely tétlen kincsei és
dac, a szegény test daca, tüntetés
a túlsok lélek ellen, büszke düh:
a szellem fogott vele keserű
ostort magára, lángolt, prédikált:
hasznot követelt és terrorizált.

(Szabó Lőrinc)

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Szabó Lőrinc
(1900-1957
)

Köszönöm Huginak, Tőzsér Dorottyának, aki szintén képes verset olvasni, mégha ez ciki is… :)

kéklángú tűz

ólmos éjszakákon ébren
űzött vadról álmodom
néma tó a pupillája
benne magam nem láthatom
őrült álmom nem vigyázza
lidérc
előbb alszik el
felébredni sem fog soha
fekete álomba ringat el
mélyében kéklángú tűz,
gyűlölet ami
nem pihen
ágyamban ébredve reggel
jégkígyók fonják a lelkemet
pedig
vártam őt százezer éven át
millió csillagév hajnalán
mint tejútra tévedt
bolygó vándorok
keresik merre van nyugat
szökött fegyencek
futnak
maguk sem tudják
csupán tova
futottam kerestem
az évek morzsáiban kutattam
utánad hiszen
évezredekkel ezelőtt
veszítettelek el téged
hiába kerestelek
nappal s csillagporos éjjel
üresség mindenütt
szerelem
csak álom
felébredjek végre
én csak
azt
várom

“Gyere hozzám, Szürke Testvér, gyere hozzám, Ridegfarkas, mert nagy játék készül…”

„Jól vadásztál? Mondd el nekem.”
„Testvér, hideg volt a lesen.”
„Hol van, melyet űztél, a vad?”
„Testvér, a sűrűben szalad.”
„Hát büszkeséged merre van?”
„Testvér, behorpad oldalam.”
„Szélsebességed elhagyott?”
„Testvér, odúmban meghalok.”


Farkasok….Veresegyházon megmentik őket, vigyáznak rájuk. Bőrükből nem lesz szőrme, és falkában élhetnek, a mezőn és a fák között, a vackukban. Nem ketrecben, kétszerkét négyzetméteren, a saját ürülékükben róják a örök köröket. A Fehérkereszt Állatvédő Liga megadja a tiszteletet, ami jár nekik. Mert bizony hozzám hasonló módon, akad még olyan ember itt, aki tiszteli az állatokat. Nem tárgyként, látványosságként, ennivalóként, státusszimbólumként, vagy alattvalóként. A Medveotthonban jól érzik magukat. Bár a szemem előtt tépték szét a döglött nyulat, még ezt is elnéztem nekik. Szó szerint… mert nem mertem odapillantani.
Viszont mindent felülírt az, amit a szemükben láttam. Az ősi láng, a Vadon minden szava. Tudtam, hogy mekkora szó az, hogy bemehettem közéjük. Két lábon állva az arcomat nyalták…elöntöttek az érzések…mert vadállatok még ők, megmaradtak annak. Nem lettek kutyák, nem lettek az alattvalóink. Megmaradt bennük az a távolság, ami oly távoli, régmúlt időket idéz, mikor az ember éjszaka még a barlangjába bújt. A tűz életet jelentett, biztonságot, hiszen kint a sötét éjjel ők vadásztak ránk. Akkor még a természet volt az úr. Az ember élelemért ölt, nem puszta kedvtelésből. A szőrt azért viselte, mert meleget adott, nem azért, hogy luxust demonstráljon az Operabálon. De mi emberek megrontottuk az egyensúlyt. Az Úristen nem adott nekünk puskát, atomfegyvereket, de mi megteremtettük ezeket, csak hogy elpusztítsuk egymást és a világot.
Bár épp elég fájdalmat kapunk cserébe, nem tanulunk semmiből. Pedig semmi sincs véletlenül. Természeti katasztrófák, egyéni tragédiák, mind penitenciák mindazért a temérdek gonoszságért, amit elkövettünk “emberi mivoltunk során” . Sosem tanulunk már meg  jónak lenni, mert emberek vagyunk…kegyetlenek és aljasak. Kihasználjuk egymást, a világot, átverjük, becsapjuk társainkat, talán még önmagunkat is. Pénz, hatalom, hamis siker mozgatja az embert, néha az Isten könnyeit vélem látni, ha esik az eső… siratja az emberiséget, amit jobb sorsra teremtett…valaha a maga képére. Jól eltávolodtunk mindentől, amitől szép lehetne a világ…

A Szőrme Mentes Világnap közeledtével örömmel fogadtam el a felkérést, amivel megtiszteltek a magyar állatvédők. Így talán egy porszemnyi segítséget tudok nyújtani abban a harcban, amit önmagaménak is érzek. A szőrmeiparban világszerte képesek még arra a kegyetlenségre is, hogy állatokat élve megnyúznak. Sok mindent nem tudok tenni ez ellen, mint hogy nem hordok valódi szőrmét, valamint segítek a Fehérkeresztnek egy reklámkampányban.
Hét elején fogjuk fotózni, remélem eléggé gondolatébresztő és figyelemfelkelő lesz.
Majd referálok Nektek, a Kedvesem jön velem ismét “farkasokkal táncolni” és backstage fotókat készíteni.

“Ketrec volt bölcsőm nekem,
az embert jól ismerem,
tört rácsomra mondhatom:
emberfi, ügyelj nagyon!
Illat s dísz után ne fuss,
macskaösvényre ne juss.
Hagyd a majom-kérkedést,
zsákmányoddal hencegést.
Füttyre válaszjelt ne adj,
tartsd vadászirányodat.
Áldjon őzet őriző
hajnali köd, lágy eső!
Szél, fa, víz a föld felett
s a vadon legyen veled! “



Nem fáj

Kamaszkoromban a kollégiumban a negyedikesek egyik emeleti termében olvastam egy padba vésett verset. Nagyon megfogott benne valami… Azóta eltelt 18év. Most eszembe jutott, mintha értelmet nyert volna… agyamba fejest ugrottak tegnap éjjel ezek a sorok. Szinte magam előtt látom, ahogy az ódon, öreg pad sok mindent megélt lapján fájnak a tollal keservesen vésett betűk… mennyire tudott fájni akkor minden, és hogy túlcsordult az öröm… minden érzelem oly intenzíven élt. Hiszen kamaszok voltunk, éltük az életet, megváltottuk a világot, álmodtuk a jövőt…

Most ha számadást vetek, mi az mi megvalósult abból, amit elgondoltam magamnak… elgondolkodtat. Rájöttem, nem nőttem föl teljesen. Nem komolyodtak meg az álmok, nem nyugodtak le hullámok. Van amit más szemmel látok, talán már pénzt is keresek, napi szinten foglalkoztatnak “felnőtt problémák” lásd csekkek, papírok, hitelek etcetera… De mintha még ugyanúgy keresném a helyem a világban, mint akkor… viszont rettegek, mert az időm lassan fogy. Már nincs előttem tengernyi, mint akkor, régen. Már nem mondhatom, óóóó, majd ha húsz leszek, ha huszonöt…

Ó, a francba… :) Nem mentem férjhez, nem szültem gyereket. Nem mondom, hogy bánom, egyszerűen nem így alakult…eddig persze rendben lévő, hosszú kapcsolataim voltak, amiket megöltem szépen csendben…mert semmi sem volt elég jó nekem. Bevallom gombóc van néha a torkomban, mikor irigylésre méltó párocskákat látok, ahol minden olyan rózsaszín lufis, hepi, kerek történet. Akik kikiabálják a világba mennyire boldogok együtt, mekkora a szerelem. Összeszorul a gyomrom, néha azt érzem, olyan egyedül vagyok… Hiszen nem élek hétköznapi életet. “kergettem az Istent, aki hátrált, s a jövendőt, amely az otthonom… enyém csak az, amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek.”

És tudom, ezt most olvasni fogja sok ember aki megért, sok kárörvendő is talán. De nem baj. Régóta írtam ezt a blogot, sok mindent megosztottam Veletek. Jót, rosszat. Talán amikor igazán baj volt, csak versben utaltam rá. Sosem mertem nyíltan vállalni bizonyos problémákat. Féltem attól, erősítem a sztereotípiát, ami a magunkfajta “lényeket” körbeveszi. Most mindegy.
Mert nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, mi fáj, azaz mi nem fáj:

Nem fáj

Kedvelek valakit -
Most nincsen itt.
Nem baj

Síromra ez jön, más semmi:
Szerettelek.
Hogy kit, nem tudja senki -
Nem fáj

(Altenberg, ford. Karinthy Frigyes)
aloneauthum

Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, – vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Pilinszky János

Éppen meghasonulásban vagyok saját magammal. :( Bocs mindenkitől. Jönnék én és írnék, de egyszerűen most semmi sem egyszerű… Keresek egy utat, kompromisszumokat, de semmi sem fekete vagy fehér… :( Mindig is tudtam azt, hogy nem könnyű velem. Nem könnyű elfogadni azt, aki vagyok, ahogy élek… Mi a fenét tudnék tenni azon kívül, hogy önmagam adom? Mit takar az a szó, hogy szeretet? Feltétel nélküli elfogadást,türelmet? Mi az a pont, ahol engedek és ahol a másik enged? Mikortól okozok fájdalmat és mikortól okoznak nekem? Miért van az, ami nekem természetes, az másnak nem és fordítva? Hol kezdődik egy helyes értékrend és hol ér véget? Nem találom ezekre a kérdésekre per pillanat a választ… :(

Arthur Rimbaud: A részeg hajó

Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltábláúl sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyílazva meztelen.

De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, -
Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket
Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon;
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztúlt rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillog csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

Mert kékes színüket átfesti drága mámor
S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak!

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam sülyedt napot, vad titkokkal befolyva,
Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hó-csucsokról álmodtam zöldszin éjen,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: izes áram a mélyben
S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.

És át sok hónapon, mint ha dagály robog
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton
Párduc-szem fényű és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón,
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás
S enyhűlni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
S olykor hizelkedőműl édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak únottja, pólusok
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
Szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott sülyedve: aludni még alább…

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,

Im, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékűl,
Utam kapút az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányúl téptem onnan, finom poéta-étkűl,
Izes nap-cafatot s szakadt, nyulós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol,
Megvetlek Európa, únt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
Hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte,
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe:
Bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg…

Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hívalgó gőgjét únja,
S hogy hídak vad szeme bámúljon rá bután…

Tóth Árpád


Direktlink zum Video auf Youtube

Veri az ördög a feleségét

Veri az ördög a feleségét

a fűben elhullott rózsaszirmok

öngyilkos művész

vércseppjei egy zöld festővásznon

fent felhők, tejszínhab felhők

árnyékuk lődörög a homokban

bús szélfútta kócos tekergők

vándorcirkusz az ég országútján

a repülők csíkjai közt a forgalomban

hinném, hogy be tudok végre rúgni
hogy agyam mögé ugranék
a webtudattágítás vermein keresztül
őrült emberek hisztériáját
hallom ahogy
a rabszállító kocsik
a fáradt reggelben
vonulnak el egy ∞ alakú ház előtt
ahol, hiába test lélek
ebben a mindenkivel barátkozó
őrült zajban
söresőtáncot járva
végzem az unalom szertartásait

Ha

Ha…

Ha fejedet megőrzöd zavarban,
Bár csak szidás ér jóságodért.
Ha kétkedők közt bízni tudsz magadban,
Ha várni tudsz, s a várás el nem fáraszt.
Rágalmaznak, s nem ejtesz csalfa szót,
Nem gyűlölködsz, bár a gyűlölség eláraszt,
S mégse játszod a bölcset és a jót.
Ha álmodod, de nem úr az álom rajtad,
Gondolkodol, de végcélod nem ez.
Ha balsors sújt is megmarad nyugalmad,
S nincs oly siker, mely lábadról levesz.
Ha az igazságot amit kimondtál,
Más aljas eszközül használja fel;
Ha élted munkája tiszta rom már,
S tört szerszámmal előlről kezded el.
Ha van szíved, hogy mindazt amit elértél,
Ha kell, egyetlen kockára rakd,
s túltegyed magad, ha vesztesség ér,
s ne legyen róla többé egy szavad;
Ha tudsz még küzdeni, mikor a lelked,
ideged, izmod régesrég halott,
s helytállnak, mikor nincs más benned,
csak a tudat, hogy ki kell tartanod.
Ha tiszta tudsz maradni tömegben,
s király előtt is őszinte, emberi;
Ha nem bánthat meg sem barát, sem ellen,
Ha nem szolgálva, de tudsz segíteni;
Ha a könyörtelen órát úgy betöltöd,
hogy érték benne hatvan percnyi van,
minden kincsével bírod ezt a földet,
s mi több még: EMBER vagy fiam!
Rudyard Kipling

jégkígyók fonják a lelkemet

Táncolj a vékony jégen is át velem
Érezd, ahogy széthasad
Az idő és a rend
Nem kell, hogy értsd
Nem kell, hogy élvezd,
Csak hagyd, hogy a vágy járjon át
Hogy az életeddel játssz
Hogy kockáztass mindent
Ami csak várhat még rád

Bonanza Banzai

Csoóri Sándor ma 80éves

“Az első nap arra volt jó,
hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy
mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó
és megszületett a sejtelem,
hogy mostmár mindig esni fog,
homlokodtól a szádig,
szádtól az ágyékodig,
végig a tested hosszán,
végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet,
a telefonkagyló, ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég,
ha hátranézek.
Megrekedt fák és
megrekedt kazlak közt is
csak a hó kísértete kószál…”

“Hullnak a pelyhek egyre-egyre,
fehér körökben keringőzve,
szempilláidra zuhannak,
elalélnak és meghalnak.
Nézem a pillád lágy ivét,
mint gyönge virágkeritést,
s mögötte azt a kertet,
mely télben is melenget.
Csendes az este, menjél be,
hullongó álom hintsen be,
öröm száll a pelyheken;
hóhullás a szerelem.”

Négysoros vagy sírvers, nem is tudom… :)

Holvolt holnemvolt, volt egyszer egy sapka
Dóritól a Tvrtko szuverénbe kapta
nincs mit szépíteni, elcsesztem a nimbuszt
de majd elfelejtik, mint Lindácska a himnuszt

:) Pálinkás jóreggelt mindenkinek! :) Én inkább visszafekszem aludni. :)

cefet egy napom volt, a k.életbe

Mi ez az átok
mi sújt
már évek óta
ezek az álmok
milyen hajnal
ha ébredek
döbbenten riadtan
ágy alatti szörnyek
akikkel együtt élek
mi ez a fény
ami zavar
mi lesz még
amit elveszítek
mi ez a sötétség
lakozik rémülten bennem
miért kap hatalmas erőre
minden párás ködös este
hol leszek holnap
hol ébredek
miféle reggel
milyen vadállat
alszik
álmodva szunnyad
bennem

ön a mennyországot hívta

Kicsöng
a vonalban angyali hang
ön a mennyországot hívta
jelenleg minden vonalunk foglalt
ha üzenetet akar hagyni, kérem
a sípszó után mondja
Miatyánk ki vagy a mennyekben
megszenteltem a te neved
de nem jött el a te országod
bár megtettem a te akaratod
itt a földön is
a mindennapi kenyerem holvoltholnem
és megbocsájtottam mások bűneit is
akik ellenem cselekedtek
de nem dobtak vissza kenyérrel
és bevallom
belementem a kísértésbe
de mért vitték többre azok
akik ellened vétkeztek
övék a hatalom dicsőség
A hívását fogadtuk
jelenleg minden kezelőnk foglalt
kérem tartsa átirányítjuk
menjen ön
a pokolba

M.D.

Felhívás! Mészáros Dóri – Rácz Linda újra kutyakaját gyűjt

A régebbi motorosok itt a Mészáros Dóra Blog-on még emlékezhetnek a Mentsvár az Állatokért Alapítvány részére eljuttatott kutyakaja akciónkra tavalyról. Idén újra próbálkozunk. Reményeim szerint jobb eredménnyel. Akkor 1 ember szállt be olvasóim közül a kutyaetetésbe, idén remélem jóval több jelentkező akad!
Szóval, mindenféle kutyus várja Kecskeméten a napi betevőt, kutyakonzerv formájában!
A 06-20-332-8364-es számon ha hívtok, át tudom venni az adományokat, amit levisszük a kutyusoknak.
Ha valaki  késztetést érez arra, hogy személyesen ellátogasson a menhelyre, február 13.án, szombaton szívesen látjuk magunk között! Ha pedig valaki kutyára vágyik: Kérlek Titeket, mentsetek meg onnan egyet!

Juhász Gyula:
BETEG KUTYA


Úgy néz reád, mint a szótlan fájdalom
És vánszorog a ragyogó napon.

Szeméből csöndes panasz sír feléd,
Keresi részvéted tekintetét.

Tebenned bízik, úrban a hívő,
És kínjait eléd teríti ő.

A mindenség poklában didereg,
Oly nyomorult, akár az emberek.

A megváltó halált nem ismeri,
Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

Csak nyöszörög, sírása könnytelen
S az égre szűköl árván, csöndesen.

Testvéred ő is és osztályosod,
A nap alatt egy a ti sorsotok,

Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
Ártatlan ő, szegény és védtelen.

Mégis embernek ember gyilkosa
És a kutyától nem tanul soha!


December – Dsida Jenő

A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.

Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.

…Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,

s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, – mert fehér.

Örökkön örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Pilinszky János

Egyebet nem kívánok elmondani… kérem kapcsolja ki…  :(

Mondom neked

Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.

A levegő meg hosszu-hosszu szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködöl tunyán.

Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végűl minő medúzafő leszel?

A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.

Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.

Parázna vagy, mondom neked, parázna,
- hallgass, míg végére jutok! -
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.

Pilinszky János

Kosztolányi Dezső: Este, este…

Este, este…
Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük – csitt – e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.

Nyugodalmas jóéjszakát Nektek!

Én még szötymörgök egy kicsit, molyolgatok “a zinterneten” forgolódom  egy sort, elpöppentek egy cigit az erkélyen. Aztán lópikula alvás után bevonszolom magam a Mokkába reggel 8.15-re.  Majd a Coolba 13.30-ra és a Vivába 16.30-ra.  :(