Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltábláúl sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyílazva meztelen.
De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, -
Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.
És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket
Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!
Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?
Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon;
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztúlt rólam és levált a kormány s horgony.
Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillog csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,
Mert kékes színüket átfesti drága mámor
S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak!
S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.
Láttam sülyedt napot, vad titkokkal befolyva,
Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.
S vakító hó-csucsokról álmodtam zöldszin éjen,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: izes áram a mélyben
S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.
És át sok hónapon, mint ha dagály robog
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.
S találtam tengeren túl s alúl a horizonton
Párduc-szem fényű és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.
Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón,
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.
Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás
S enyhűlni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.
S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
S olykor hizelkedőműl édes szél lengve kelt.
S olykor a minden tájak únottja, pólusok
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.
S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
Szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott sülyedve: aludni még alább…
Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,
Im, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékűl,
Utam kapút az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányúl téptem onnan, finom poéta-étkűl,
Izes nap-cafatot s szakadt, nyulós azúrt!
Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.
Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol,
Megvetlek Európa, únt gátú, ócska föld!
Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
Hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!
- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte,
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe:
Bár megszakadna már s benyelné már a hab!
Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg…
Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hívalgó gőgjét únja,
S hogy hídak vad szeme bámúljon rá bután…
hinném, hogy be tudok végre rúgni
hogy agyam mögé ugranék
a webtudattágítás vermein keresztül
őrült emberek hisztériáját
hallom ahogy
a rabszállító kocsik
a fáradt reggelben
vonulnak el egy ∞ alakú ház előtt
ahol, hiába test lélek
ebben a mindenkivel barátkozó
őrült zajban
söresőtáncot járva
végzem az unalom szertartásait
Ha fejedet megőrzöd zavarban,
Bár csak szidás ér jóságodért.
Ha kétkedők közt bízni tudsz magadban,
Ha várni tudsz, s a várás el nem fáraszt.
Rágalmaznak, s nem ejtesz csalfa szót,
Nem gyűlölködsz, bár a gyűlölség eláraszt,
S mégse játszod a bölcset és a jót.
Ha álmodod, de nem úr az álom rajtad,
Gondolkodol, de végcélod nem ez.
Ha balsors sújt is megmarad nyugalmad,
S nincs oly siker, mely lábadról levesz.
Ha az igazságot amit kimondtál,
Más aljas eszközül használja fel;
Ha élted munkája tiszta rom már,
S tört szerszámmal előlről kezded el.
Ha van szíved, hogy mindazt amit elértél,
Ha kell, egyetlen kockára rakd,
s túltegyed magad, ha vesztesség ér,
s ne legyen róla többé egy szavad;
Ha tudsz még küzdeni, mikor a lelked,
ideged, izmod régesrég halott,
s helytállnak, mikor nincs más benned,
csak a tudat, hogy ki kell tartanod.
Ha tiszta tudsz maradni tömegben,
s király előtt is őszinte, emberi;
Ha nem bánthat meg sem barát, sem ellen,
Ha nem szolgálva, de tudsz segíteni;
Ha a könyörtelen órát úgy betöltöd,
hogy érték benne hatvan percnyi van,
minden kincsével bírod ezt a földet,
s mi több még: EMBER vagy fiam!
Rudyard Kipling
Táncolj a vékony jégen is át velem
Érezd, ahogy széthasad
Az idő és a rend
Nem kell, hogy értsd
Nem kell, hogy élvezd,
Csak hagyd, hogy a vágy járjon át
Hogy az életeddel játssz
Hogy kockáztass mindent
Ami csak várhat még rád
“Az első nap arra volt jó,
hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy
mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó
és megszületett a sejtelem,
hogy mostmár mindig esni fog,
homlokodtól a szádig,
szádtól az ágyékodig,
végig a tested hosszán,
végig az életemen.
Havazni fog a mennyezet,
a telefonkagyló, ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég,
ha hátranézek.
Megrekedt fák és
megrekedt kazlak közt is
csak a hó kísértete kószál…”
“Hullnak a pelyhek egyre-egyre,
fehér körökben keringőzve,
szempilláidra zuhannak,
elalélnak és meghalnak.
Nézem a pillád lágy ivét,
mint gyönge virágkeritést,
s mögötte azt a kertet,
mely télben is melenget.
Csendes az este, menjél be,
hullongó álom hintsen be,
öröm száll a pelyheken;
hóhullás a szerelem.”
Holvolt holnemvolt, volt egyszer egy sapka
Dóritól a Tvrtko szuverénbe kapta
nincs mit szépíteni, elcsesztem a nimbuszt
de majd elfelejtik, mint Lindácska a himnuszt
Pálinkás jóreggelt mindenkinek! Én inkább visszafekszem aludni.
Mi ez az átok
mi sújt
már évek óta
ezek az álmok
milyen hajnal
ha ébredek
döbbenten riadtan
ágy alatti szörnyek
akikkel együtt élek
mi ez a fény
ami zavar
mi lesz még
amit elveszítek
mi ez a sötétség
lakozik rémülten bennem
miért kap hatalmas erőre
minden párás ködös este
hol leszek holnap
hol ébredek
miféle reggel
milyen vadállat
alszik
álmodva szunnyad
bennem
A régebbi motorosok itt a Mészáros Dóra Blog-on még emlékezhetnek a Mentsvár az Állatokért Alapítvány részére eljuttatott kutyakaja akciónkra tavalyról. Idén újra próbálkozunk. Reményeim szerint jobb eredménnyel. Akkor 1 ember szállt be olvasóim közül a kutyaetetésbe, idén remélem jóval több jelentkező akad!
Szóval, mindenféle kutyus várja Kecskeméten a napi betevőt, kutyakonzerv formájában!
A 06-20-332-8364-es számon ha hívtok, át tudom venni az adományokat, amit levisszük a kutyusoknak.
Ha valaki késztetést érez arra, hogy személyesen ellátogasson a menhelyre, február 13.án, szombaton szívesen látjuk magunk között! Ha pedig valaki kutyára vágyik: Kérlek Titeket, mentsetek meg onnan egyet!
Juhász Gyula:
BETEG KUTYA
Úgy néz reád, mint a szótlan fájdalom
És vánszorog a ragyogó napon.
Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.
A levegő meg hosszu-hosszu szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködöl tunyán.
Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.
Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végűl minő medúzafő leszel?
A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.
Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.
Parázna vagy, mondom neked, parázna,
- hallgass, míg végére jutok! -
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
Este, este…
Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.
Nyugodalmas jóéjszakát Nektek!
Én még szötymörgök egy kicsit, molyolgatok “a zinterneten” forgolódom egy sort, elpöppentek egy cigit az erkélyen. Aztán lópikula alvás után bevonszolom magam a Mokkába reggel 8.15-re. Majd a Coolba 13.30-ra és a Vivába 16.30-ra.
Mikor leszáll az éjszaka és feljön a hold,
Sápadt fénnyel elborítja a szürke port,
Én érzem, hogy a torkom elszorul,
Mikor az elfojtott vágyak rám törnek vadul.
Olyan kihalt ez a város, olyan üresek a házak,
Lent az utcákon a sötétből majd feltűnnek az árnyak.
Amíg tart az éjszaka, és fel nem kel a nap,
Érzem, addig tart ez a pillanat.
Hiába, már nem hallani a hangomat,
Én érzem, hogy belülről valami mindig fogva tart.
Takard el a szemem, és takard el a szám!
Már nem mozdul a szemem, és már nem nyílik a szám
Egy néma sikoltás, ami belőlem tör elő.
Én még menekülnék, de nincs bennem elég erő,
Hiába üvöltök, már nem hallani a hangomat
Én még menekülnék, de belülről valami mindig fogva tart.
Hiába, már nem hallani a hangomat,
Nem enged szabadon, belülről fogva tart
Ez az álom, ami elkísér újra és újra,
Én lázas arccal, nedvesen, a párnákra borulva,
Remegve ébredek, nem lehet álom,
Magamhoz térjek, én csak azt várom.
Hiába üvöltök, már nem hallani a hangomat.
Nem enged szabadon, belülről fogva tart
Egy néma sikoltás, ami belőlem tör elő.
Én még menekülnék, de nincs bennem, nincs elég erő.
Ellenséges tárgyak
Ellenséges arcok
Hová tűntek a fények?
Mondd, hová is tartok?
Rosszul indul néha egy-egy nap
Ilyenkor az aljas tárgyak ellenem vannak
A parancsnak mind ellenszegül
Gyűlöletük drótként feszül
Ha tehetnék, meggyilkolnának
Ha százszor születnék, akkor sem lennék boldogabb
Ha százszor születnék, akkor is félnék néhanap
De ha százszor születnék, akkor az idő lenne a cinkosom
Ha százszor szeretnék, nem kéne folyton-folyton játszanom
Tombol az angyalok dühe
Megcsap a rosszkedv lehelete
Ébren vagyok vagy álmodom
Hogy vendégül lát a fájdalom
És poharamba mérget töltene?
Ha százszor születnék, akkor sem lennék boldogabb
Ha százszor születnék, akkor is félnék néhanap
De ha százszor születnék, akkor az idő lenne a cinkosom
Ha százszor szeretnék, nem kéne folyton-folyton játszanom
Nem kell most a fáradt, lágy zene
Fülledt éjszakák ígérete
A szívedet adnád
De a testedet nyújtod
A tested jobban tetszik
Ékszerként csillog
Vad ez az ékszer
Kecses kis játék
Olcsó trófea
Drága ajándék
Mert ha elhiszem, nincs józanság, nincs értelem
De ez sem segít az én rosszkedvemen
Ha százszor születnék, akkor sem lennék boldogabb
Ha százszor születnék, akkor is félnék néhanap
De ha százszor születnék, akkor az idő lenne a cinkosom
Ha százszor szeretnék, nem kéne folyton-folyton játszanom
“Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát –
Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss! ”
A körúton kigyúltak a villamos lámpák, a reklám-fények színes raktárai belenyilalltak a ködbe. Az az óra volt, amikor nagyvárosban fölkel - az este. Le van zárva a nappali robot, a kávéházak harsogó fénye becsalogatja a közönséget. Asszonyok sétára, zsúrra, barátnõjükhöz, hangversenyre, légyottra sietnek.
Két asszony - szõke és barna - prémekbe burkolózva lépkedtek az aszfalton.
Pálinkás jóreggelt mindenkinek! 
