„Jól vadásztál? Mondd el nekem.”
„Testvér, hideg volt a lesen.”
„Hol van, melyet űztél, a vad?”
„Testvér, a sűrűben szalad.”
„Hát büszkeséged merre van?”
„Testvér, behorpad oldalam.”
„Szélsebességed elhagyott?”
„Testvér, odúmban meghalok.”

Farkasok….Veresegyházon megmentik őket, vigyáznak rájuk. Bőrükből nem lesz szőrme, és falkában élhetnek, a mezőn és a fák között, a vackukban. Nem ketrecben, kétszerkét négyzetméteren, a saját ürülékükben róják a örök köröket. A Fehérkereszt Állatvédő Liga megadja a tiszteletet, ami jár nekik. Mert bizony hozzám hasonló módon, akad még olyan ember itt, aki tiszteli az állatokat. Nem tárgyként, látványosságként, ennivalóként, státusszimbólumként, vagy alattvalóként. A Medveotthonban jól érzik magukat. Bár a szemem előtt tépték szét a döglött nyulat, még ezt is elnéztem nekik. Szó szerint… mert nem mertem odapillantani.
Viszont mindent felülírt az, amit a szemükben láttam. Az ősi láng, a Vadon minden szava. Tudtam, hogy mekkora szó az, hogy bemehettem közéjük. Két lábon állva az arcomat nyalták…elöntöttek az érzések…mert vadállatok még ők, megmaradtak annak. Nem lettek kutyák, nem lettek az alattvalóink. Megmaradt bennük az a távolság, ami oly távoli, régmúlt időket idéz, mikor az ember éjszaka még a barlangjába bújt. A tűz életet jelentett, biztonságot, hiszen kint a sötét éjjel ők vadásztak ránk. Akkor még a természet volt az úr. Az ember élelemért ölt, nem puszta kedvtelésből. A szőrt azért viselte, mert meleget adott, nem azért, hogy luxust demonstráljon az Operabálon. De mi emberek megrontottuk az egyensúlyt. Az Úristen nem adott nekünk puskát, atomfegyvereket, de mi megteremtettük ezeket, csak hogy elpusztítsuk egymást és a világot.
Bár épp elég fájdalmat kapunk cserébe, nem tanulunk semmiből. Pedig semmi sincs véletlenül. Természeti katasztrófák, egyéni tragédiák, mind penitenciák mindazért a temérdek gonoszságért, amit elkövettünk “emberi mivoltunk során” . Sosem tanulunk már meg  jónak lenni, mert emberek vagyunk…kegyetlenek és aljasak. Kihasználjuk egymást, a világot, átverjük, becsapjuk társainkat, talán még önmagunkat is. Pénz, hatalom, hamis siker mozgatja az embert, néha az Isten könnyeit vélem látni, ha esik az eső… siratja az emberiséget, amit jobb sorsra teremtett…valaha a maga képére. Jól eltávolodtunk mindentől, amitől szép lehetne a világ…

A Szőrme Mentes Világnap közeledtével örömmel fogadtam el a felkérést, amivel megtiszteltek a magyar állatvédők. Így talán egy porszemnyi segítséget tudok nyújtani abban a harcban, amit önmagaménak is érzek. A szőrmeiparban világszerte képesek még arra a kegyetlenségre is, hogy állatokat élve megnyúznak. Sok mindent nem tudok tenni ez ellen, mint hogy nem hordok valódi szőrmét, valamint segítek a Fehérkeresztnek egy reklámkampányban.
Hét elején fogjuk fotózni, remélem eléggé gondolatébresztő és figyelemfelkelő lesz.
Majd referálok Nektek, a Kedvesem jön velem ismét “farkasokkal táncolni” és backstage fotókat készíteni.

“Ketrec volt bölcsőm nekem,
az embert jól ismerem,
tört rácsomra mondhatom:
emberfi, ügyelj nagyon!
Illat s dísz után ne fuss,
macskaösvényre ne juss.
Hagyd a majom-kérkedést,
zsákmányoddal hencegést.
Füttyre válaszjelt ne adj,
tartsd vadászirányodat.
Áldjon őzet őriző
hajnali köd, lágy eső!
Szél, fa, víz a föld felett
s a vadon legyen veled! “

Sötéten hátat forditasz
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Pilinszky János

Éppen meghasonulásban vagyok saját magammal. Bocs mindenkitől. Jönnék én és írnék, de egyszerűen most semmi sem egyszerű… Keresek egy utat, kompromisszumokat, de semmi sem fekete vagy fehér… Mindig is tudtam azt, hogy nem könnyű velem. Nem könnyű elfogadni azt, aki vagyok, ahogy élek… Mi a fenét tudnék tenni azon kívül, hogy önmagam adom? Mit takar az a szó, hogy szeretet? Feltétel nélküli elfogadást,türelmet? Mi az a pont, ahol engedek és ahol a másik enged? Mikortól okozok fájdalmat és mikortól okoznak nekem? Miért van az, ami nekem természetes, az másnak nem és fordítva? Hol kezdődik egy helyes értékrend és hol ér véget? Nem találom ezekre a kérdésekre per pillanat a választ…